To Be A Gone Goose

Most már remélem igaz a hír és te is olvasod a blogom. Ha olvasod tudni fogod, hogy ez a bejegyzés hozzád szól. Na, és tetszik? Semmi hozzászólás, vélemény? Ennyi?
Nyisd ki a szád bátran! Úgyis olyan nagy mostanában!
Ja és remélem érezhető volt a negatív hangvétele a bejegyzésnek?

És mi lesz, ha már nem lesz ott senki,
Aki fogja a kezem?
Ha már nem lesz, aki kézen fog,
És az úton elvezet?
Ha már nem lesz ott senki,
Aki elkap ha esek, segít talpra állni,
És csak azt kérdezi: Miben segíthetek?
És mi lesz, ha már nem lesz ott senki,
Aki ismét rám nevet?
Aki szemeivel, mosolyával beragyogja az eget,
És elvarázsol a jelenléte bármit is tehet.
És mi lesz, ha már nem lesz ott senki,
Aki engem keres?
Aki azért kell fel reggel, mert ismét velem lehet,
Átölelhet, megcsókolhat, láthatja a szemem,
És nem kell neki több mert csak engem szeret.
És mi lesz, ha már nem lesz ott senki,
Aki csak engem szeret?

Nem tudok mozdulni sehova. Ha egyik nap teszek egy lépést előre, másnap ismét vissza. Nem tudok kijutni ebből az egészből, nem tudok szabadulni belőle. Amíg ő itt van, nem megy sehogy.

Van két alkoholista szülő, akiknek lett 3 gyereke. Szar gyerekkor volt(persze voltak kivételes időszakok, nem akarok általánosítani), egy családiasnak nem nevezhető környezetben, családban.
Mindhárman 22 évesek voltunk mikor elköltöztünk otthonról. Nővérem a pasijához menekült, lassan 5 éve, hogy együtt vannak.
Jómagam buzi lettem, ikertesóm meg... ki tudja. Rejtély nekem sok dolog körülötte de az biztos, hogy csalódtam benne. Megtudtam olyanokat beszél, hogy ő mennyivel jobb ember mint én. Na ezt adjátok össze. Én sem voltam mindig pozitív véleménnyel róla de ilyen kijelentéseket sosem tettem vele kapcsolatban. Most legalább végleg tudom hogyan áljak hozzá, a kettőnk viszonyához.

Anyám ma reggel kilenckor felhívott, kissé morcos voltam mert ma reggel 6 után értem haza a tegnap esti buliból. Mostanában ez is egyre több, a buli. (Ráadásul legutóbb is úgy kiütöttem magam, hogy nem emlékeztem semmire, arra a helyre sem ahol voltam, így tegnap este teljesen újnak tűnt.)
Szóval égett is utólag a pofám anyám miatt, hogy morcos voltam vele pedig ő csak arról érdeklődött mi van velem mivel mostanában dokihoz jártam...

Éreztem a hangján mennyire egyedül van. Ketten abban a házban apámmal, akivel még csak nem is beszélnek mint két idegen. Nővéremről mesélt mennyire bunkó vele mostanában, ami nagyon rosszul esik neki hiszen szinte csak vele tud beszélni mert ikertesóm is nagyon elzárkózik otthonról, mindentől.
Anyám mostanában pénzért könyörög nővéremnek mert jön a tél, fűteni kell, nálunk meg szokás szerint el van zárva a gáz már lassan egy éve. Azt szeretné befizetni anyám, de nővérem bunkó és lerázza. Pedig a haveroknak már több 100ezret is adott kölcsön. Na ez nálunk a családi segítőkészség.

Miután anyám nagy bocsánatkérések közepette(amiért felébresztett) letette a telefont, kicsit elgondolkodtam. Ezen a családon. Két egykor még egymást szerető szülő, ott összezárva, ráadásul gyűlölik egymást. Anyám iszonyatosan magányos. Nővérem éli az életét, pasijával éppen házat fognak venni. Még ő a legnormálisabb azt hiszem, annak ellenére, hogy ilyen bunkó most anyámmal. Ikertesóm megint leírta magát előttem az ilyen "mennyivel jobb ember vagyok" (mint én) kijelentéseivel. És én, a buzi, aki 250 km-errel távolabb költöztem otthonról, főként a buziságom miatt.

Hiányzik az érzés, tartozni valakihez... egy stabil pont, és emberek az életemből.
És most nagyon rossz arra gondolni nincs ott senki, akihez bármelyik percben visszamenekülhetnék ha itt valami véget ér, valami fáj.

Sokat nyavalygok itt nektek arról ki és mi hogyan, s mivel bántott meg engem...

A lényeg, hogy eközben megfeledkezek azokról az emberekről, akiknek én okozok fájdalmat, akikben én váltok ki olyan érzéseket mint belőlem azon személyek, akik miatt írom itt a depressziós bejegyzéseimet.

Igen, sajnos vannak ilyen emberek. Akiket még ha akaratlanul is, de bántottam. És nem kicsit. Úgy érzem.

Ha mások képesek voltak kiiktatni engem az életükből, hát akkor én is!

Összetörök. Nap mint nap. Még mindig. És még fogok is egy darabig.
Mintha meghalnék minden nap egy kicsit. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá könnyes szemekkel.
De próbálok tudatosan, akarattal minél többet gondolni, koncentrálni egy valakire. Magamra.
Arra, ami nekem jó, ami nekem kell, amitől jobban leszek(talán), ami előrevisz megint ebből az őrjítő helyzetből végre, ami már 2 hónapja tart.
KIBASZOTT NEHÉZ!
(minden egyes kurva nap)

I’m a lightweight
Better be careful what you say
With every word I’m blown away
You’re in control of my heart
I’m a lightweight
Easy to fall, easy to break
With every move my whole world shakes
Keep me from falling apart

/files/2011/09/Darren%20Hayes%20-%20The%20Only%20One%20(Original%20Demo%20Recording).mp3

You are the only one
No one else can keep me from
The danger of myself
You keep me stronger
You are the only one

And now I love you even more
There is no other
No one else I place above you
You are the only one
And now I love you even more
Than I did before 

Bárcsak ezt elmondhatnám neked és megértenéd mit érzek.
És persze viszonoznád is az érzéseimet.

Múlnak a napok, hetek egymás után. Ennyi. Nem több. Hétfő-péntek meló, hétvégén pedig itthon, az ágyamban mint egy zombi.
Ezért sem írtam mostanában tartalmasabb bejegyzést, erről nem érdemes. 
Siránkozni megint nem fogok(pedig tudnék de), nincs kedvem hozzá.
Majd valamikor összekaparom magam és lesz valami más is, most nem, csak ennyi.

Láttam ahogy egyszerre
Sírt és nevetett,
Mert elhagyta őt az,
Akit igazán szeretett.

Láttam az értetlenséget,
A kínzó félelmet az arcán
Mint egy kétségbeesett angyal,
Akinek letépték a szárnyát.

Láttam meggyötörve állni,
Zokogni a sötétben.
Próbált tisztán látni,
Hogy mégis mi történhet.

Láttam ahogy rám néz,
Fájdalmát a szívemben éreztem.
Mintha ő, én lennék,
Már semmit nem értettem.

Végül megláttam magam,
Ahogy a tükör előtt szenvedek.
Könnyes szemmel, meggyötörve,
Mert elhagyott, akit igazán szeretek.

Bekaphatja mindenki,
Aki másnak képzelt!
Bekaphatja mindenki,
Aki szerint változnom kéne!

Én ilyen vagyok,
Ilyen is maradok!
Majd akkor változok,
Ha én változni akarok!

Tehát ne szólj bele,
Azt kurvára utálom!
Nem kell a szöveg,
Unom ha pofázol!

Tehet egy szívességet,
Aki változtatni akar!
Kapja be a faszom,
Vagy húzzon haza!

Hát ez valami király zene lett ettől a ribitől, akit régen még rühelltem mint a szart! Nem tudom mi történt vele de már az előző dala, a scyscraper is nagyon ott volt!

Damn, Damn, Damn,
What I'd do to have you
Here, Here, Here
I wish you were here

Damn, Damn, Damn,
What I'd do to have you
Near, Near, Near
I wish you were here.

Komolyan együtt bőgők a csajjal mikor nézem a videót, annyira elhatalmasodnak rajtam bizonyos érzések.

... nem az fogadott a hétvégén amit vártam, amit szerettem volna. Sok minden, sok mindenki megváltozott otthon. Az egyetlen pozitív élmény anyám volt ez a fura. És nem a barátaim, akikre számítottam. Akiktől reméltem, hogy megkapom azt, amiért megyek, hogy: megnyugodjak, jól érezzem magam, egy kis lelket öntsenek belém stb. Egyszerűen nem értem. A fejemhez lett vágva, hogy én elmentem, ez is hatalmas változás volt nekik. 
Emiatt úgy érzem én borítottam fel mindent és ne is csodálkozzak, hogy széthullott a társaság és olyan emberek fordultak egymással szembe akikről nem gondoltam volna.
Tényleg én tehetek róla?
Iszonyatosan szar érzés ez. Sosem volt rendes családom, szüleim, vagy testvéreim, akikkel szoros lett volna a kapcsolatom, mint egy normális családban általában. Nekem ők voltak az általam választott kis családom, akikhez kötődni akartam, akikhez azt hittem bármikor mehetek vissza lelki békéért, bármiért ha úgy adódik. Most ez is széthullott. Bár lehet csak túldramatizálom, mert ezt is megkaptam mikor elmondtam a véleményemet. Hát sajnálom, én ilyen vagyok. Fontosak ők nekem és szar volt ezt tapasztalni, hogy minden amit szerettem ott, hullik szét.

Menekültem... hát visszamentem.
Minden, amit egykor úgy szerettem,
Most már hiába is kerestem.
Semmi sem a régi, senki sem a régi,
Minden megváltozott de túl kell élni.
Bármennyire is fáj tovább kell lépni,
Akkor is ha a szívem száz sebből vérzik.

Szombati napon iszonyatosan kiakadtam. Muszáj volt hazautaznom. Munka után hazaértem, pakoltam és már rohantam is a vonatra.
36 órát töltöttem otthon összesen.
Hogy milyen volt? Inkább ne kérdezzétek. Még nem találom rá a megfelelő és nem túlzó szavakat, kavarognak bennem érzések, nem alakult ki a konkrét vélemény. Majd ha lesz leírom. De nem pozitív. Előre is annyit, hogy már pár óra után jöttem volna inkább vissza, már azon gondolkodtam, hogy jelenlegi lelkiállapotomnak mi lenne jobb. Itt pesten vagy ott szülővárosomban, ahova már több mint egy hónapja készültem vissza, a barátaimhoz, hogy megvigasztaljanak, erőt adjanak, megnyugodjak kicsit, és jól érezzem magam velük.
Mindez elmaradt.

A faszom tele van most már! Még csak haza sem tudok látogatni szülővárosomba, holnap is meló! Bekaphatják!
Már legalább 2 hónapja nem voltam otthon és annyi mindent akartam. Anyámat születésnapján felköszönteni, a barátaimmal közös vacsit terveztünk.

Az én szerelmem nem fog beteljesedni. Ez van. Ez jutott.
Túl kell élnem valahogy. Nem tudok vagyis nem akarok most írni. Nem nyávogok megint pedig szeretnék.
Nagyon-nagyon szerelmes vagyok belé, még leszek is egy darabig az biztos, és sokat fogok sírni utána! De legyen nagyon boldog, még ha a végén nem is úgy viselkedett velem ahogy az elvárt és tisztességes lett volna.

...beledöglök...

1 hónapja nem láttuk egymást, és kb 3 hete beszéltünk utoljára.
Nem tudom mit hoz majd nekem ez a találkozás. Nem tudom mi fog történni. Nem tudom mit kéne majd tennem, hogy minden úgy alakuljon ahogy azt én szeretném. 
Mert azt tudom mit szeretnék ettől a találkozástól, de ugye a dolgok mostanában nem úgy alakulnak, hogy nekem jó legyen.
Két lehetőség van az biztos: Vagy a fellegekben vagy a pokolban kötök ki. Remélem nem lehet még ennél lejjebb kerülni. És remélem ez a lehetőség nem áll fenn.
Újra látni...  Újra azt érezni...
Ránéztem és egyszerűen minden jó volt, minden megszűnt körülöttem, a szívemben. Nem éreztem semmi mást, csak végtelen nyugodtságot, örömöt a lelkemben. Semmit, ami körülöttem volt, ami addig bántott. Mosolyra fakasztott, ha néztem. Mindig elmosolyodtam, nevettem kicsit és nem értette miért. Olyan édes volt. Igazából én sem, ez csak úgy jött. Csak miatta volt, ez jött belőlem, a szívemből, ha ránéztem. Ezt akarom érezni mikor újra látom.

Az én Duna-parton sétálós, közben megállós, iszogatós, nézelődős, gondolkodós, szívet fájdítós, picikét megkönnyezős zeném. IMÁDOM!

Mindig ugyanazon az oldalon, ugyanabban az irányba megyek végig a parton. Rengeteg dolog jár közben a fejemben. Nem tagadom, leginkább Ő, a srác akivel vége lett július végén. Miatta imádtam meg. Az első találkozás jut róla eszemben amikor iszogattunk a parton, hülyéskedtünk, sokat nevettünk és futkároztunk ott.
Séta közben még mindig keresem a választ, hogy miért dobott el. Ugyanazokat a dolgokat végigjátszom a fejemben. Amiket együtt csináltunk, amiket mondott, és próbálok rájönni a miértre. De nem megy, sehogy nem sikerül.
Séta közben keresem az arcokat, keresem az ő arcát, hátha... De nem, olyan nem lesz még egyszer. Reménykedek szüntelen, de rá kell jöjjek, hogy nem lesz.
És könnyezek mert kurva szarul vagyok még mindig, nem bírom ki, nem tudom mikor lesz vége, amikor már nem így gondolok rá!

Szeretnék végre csókolni. Úgy, amikor csók közben remegek, reszketek belül, a gyomrom mindenem, a szívem majdnem kiugrik, és mindezek mellett iszonyatos merevedésem lesz már csak a csóktól is. Így szeretnék csókolni végre valakit. Vagyis Őt, akit még mindig szeretek. Őt így csókoltam minden alkalommal.

Lesz ez még így se,
Most csak nézd ahogy vérzek.
Lesz mikor megérzed,
Mennyit ért most a vérem.
Addig élvezd amíg lehet,
És van mit szeretned.
Eljön a perc mikor széttört szíved
Darabjait kell keresned!

A héten gondolkodtam rajta hogy átkéretem magam másik helyre melóba, ahol kell helyettesítenem jelenleg. Valamint másik albérleten is gondolkodtam, mert tudnék egyet ami nagyon bejövős csak árban kicsit több ezért nem hiszem, hogy menne.